Te hogyan lettél hegymászó?

Majdhogynem kizárásos alapon. Kölyökkoromban szerettem a fizikai erőfeszítést, de a tornaórákon többnyire focizni kellett, pedig én ügyetlen vagyok a labdával és a csapatsportok sem vonzottak különösebben. Éreztem, hogy szeretem a mozgást. Szerettem futni és kötelet mászni. A lábkulcsot például soha nem tanultam meg, mivel mindig fel tudtam mászni anélkül.

Szerettem a természet „erdőben csavargó és nyársat faragó hangulatát” és közben rengeteget olvastam, mert azt is szerettem, ahogy egy könyv elvisz egy másik világba. Vadromantikus srác voltam. a romantikának nem ez a „rózsaszín póni fésülős változata”, hanem a nyersebb és markánsabb változata jellemzett. Ekkor még próbálkoztam karatéval, judoval és tájfutással. Amiben mindegyik megegyezik, hogy nincsen labda és csapat.

Aztán rátaláltam a sziklamászásra. Rövid, de veszedelmes kísérletező – narancssárga ruhaszárító köteles – időszak után találkoztam egy igazi hegymászóval, ami nagy szerencse volt, mert az ilyen elhajlásokba azért gyakran belehalnak az emberek. Akkoriban még nem lógott minden négyzetméter szikláról mászó, szóval, tényleg szerencsés voltam: kijártunk magyarországi sziklamászó helyekre, majd elvégeztem a sziklamászó tanfolyamokat is és a hegyek szerelmesévé váltam.

Ki segített felérni ennek a szakmának a csúcsára?

Messze vagyok a csúcsától. De elsőnek megemlíteném a családom. Ők nyilván nem hegymászó tanácsokat adtak, de egész életemben éreztem magam mögött a jelenlétüket. Ők két dolgot képesek megvalósítani egyszerre: szeretnek és odafigyelnek rám, de nem próbálják meg megmondani vagy előírni, hogy ki vagyok, ki legyek vagy mit csináljak. Ez ritka képesség. Talán ezt próbálom meghálálni azzal, hogy felelősségteljesen mászom és nem több kockázat vállalásával növelem az esélyeimet, hanem erős fizikai felkészülési programot csinálok végig egy-egy expedíció előtt.

Hegymászásban az első mesterem a Csányi Karcsi volt, aki elvitt sziklára és nagyon sokat tanultam tőle. Megemlíteném még Várkonyi Laci barátomat, aki egy 56-os születésű idős mászó volt – őt elsodorta egy jégomlás az Everest északi oldalán, amit én szerencsére túléltem. Túl azon, hogy nagyon jó barátom és mászótársam volt, rengeteget tanultam tőle. Az ő filozófiája, attitűdjei, fogásai beépültek a mászásomba. És persze ebben a szakmában sosincs lezárva a folyamat, mert máig rengeteget tanulok terepen.

„8000 méter felett a létezés határmezsgyéjén járok. Úgy is mondhatnám: alig létezem. Az emberi szervezetnek mindenhez oxigénre van szüksége: a mozgáshoz, emésztéshez, gondolkozáshoz, fűtéshez.

A minket körbevevő világ emberidegen: fagyott, éles határú tárgyak, sarkos formavilág, dermedt, élettelen és kristálytiszta közeg, ami körbevesz minket. A világom egy nehezen megtett lépésből, egy keskeny hó gerincből, sekélyes légzésem ritmusából és pislákoló tudatom zavaros gondolataiból áll. Fizikai értelemben fogoly vagyok: minden tekintetben korlátozott. E szigorú világ szabályai azonban lehetővé teszik számomra, hogy álarcok nélkül találkozhassam önmagammal, pont olyannak látva önmagamat, amilyen valójában vagyok: néha sutának, gyengének, de néha a nemesre és jóra képes embernek.

Ez a lehetőség – az önmagammal való közvetlen találkozás lehetősége – számomra mindennél kedvesebbé teszi a hegyek világát. Ott, ahol alig létezem, rátalálok a létezés minőségi, nyers örömére és ezt megpróbálom lehozni ide, a tenger szintjére, és ezzel a minőséggel „vágni a fát és hordani a vizet”. Néha sikerül, néha nem. Egy biztos: e fizikai értelemben szigorú és korlátozó közeg engem, mint embert felszabadít.”

/Klein Dávid/

Mesélnél egy picit az első expedíciódról?

Az úgy kezdődött, hogy Mezei Laci barátommal elhatároztuk, hogy expedíciózni fogunk. Egy emlékezetes tátrai mászótúra után, a menedékházban átfagyva, fáradtan és vizesen, ráadásul már túl sok beherovka után, eldöntöttük, hogy elmegyünk Pakisztánba, a Hindikus hegység - Tirich Mir (7708 m) nevű csúcsára amiről mindketten Kurt Diemberger – Titokzatos nagy csúcsokon című könyvében olvastunk.

Annyira nagy volt a lelkesedés bennünk, hogy rögtön el is kezdtük a papírszalvétákon tervezni az expedíciót. Másnap reggel ciki lett volna kimondani a bennünk motoszkáló gondolatot – hogy „ez hülyeség és lehetetlen” –, így elkezdtük szervezni az expedíciót. Mentségünkre szóljon, hogy egy évet készültünk ezután, tehát nem „Jackass” jelleggel vágtunk bele.

Persze az első expedíció így is mindig a „legmélyebb vágás”: talán a legemlékezetesebb túrám ez volt. Tényleg alaposan megpróbáltunk felkészülni, és minden váratlan helyzetre és hibára reagálni tudtunk, de azért a valóságban semmi nem úgy néz ki, mint ahogy azt papíron vagy könyvekben olvasod. Végül a négyfős csapatból ketten álltak a csúcson. Én – bár iszonyú beteg lettem és rengeteg súlyt vesztettem –, de minden viszontagság ellenére úgy jöttem haza, hogy ez a világom, „én expedíciózni akarok”. Ez volt a kezdet…