Mi az utad mire ide értél és Zen szerzetes lettél?

Én egy középosztálybeli családból származom két orvos szülővel, és olyan kérdések merültek fel, amit sem ők, sem a környezet nem tudott megválaszolni, és ekkor egy baráti tanács hatására 1990 szeptemberében lettem zen gyakorló. Ugyanaz volt szimpatikus nekem a Zenben, ami ma is: hogy nem kész válaszokat ad, hanem az útját mutatja meg a szellemi tapasztalásnak, és ezen tapasztalatok birtokában az ember már saját maga válaszolhat a feltett kérdésekre. Ehhez kell a tanító és a tanítás, a tanítványi közösség, mely ebben a Zen hagyományban megvan és éppen ezért a szellemi autonómiát úgy növeli, hogy közben tanulunk és alakulunk, mint személy.

Nem tudom lehet-e ennél még személyesebben a mélyére menni, hogy neked mi volt a kérdésed?

Én színházzal foglalkoztam annak idején, és több év útkeresés után merült fel a kérdés, hogy valójában honnan jön, és ki játssza azt a szerepet, amit játsszunk? Ugyanis ha a színházat megnézed, nagyon szépen át lehet alakulni azzá a szereppé a színpadon, amivé a rendező szeretne téged alakítani. Utána pedig rájössz arra, hogy a hétköznapi életben is egy szerepet játszol, csak azt a születésedtől fogva rendezi valaki: első körben a szülők, anyu-apu, aztán még egy csomó ember, a környezet és felmerül a kérdés, hogy:

„Milyen szerepet játszol a mindennapi életben, milyen személyiséggé válsz?”

Ide kattintva iratkozz fel Chong An Sunim Youtube csatornájára!

Ezek húsba vágó kérdések, hogyha az ember az útját tudatosan szeretné járni, és nem csak úgy gondolja, hogy sorsa van. Mihelyt az ember tudatos döntést akar hozni, meg kell találni, hogy ki vagy mi rendezi, azt a szerepet, amit a hétköznapi életben játszik.

A színpad erre egy nagyon jó terep, hogy ezt megtapasztald – ott nincsenek maszkok – egy időre teljesen elhiszed, hogy te vagy Macbeth, Jágó vagy Rómeó vagy nőiesebben Júlia, Ofélia, Nóra. Tehát amikor ezek az átlényegülések megvalósulnak az emberben, akkor lát rá egy picit saját magára jobban, és ezek elképesztő kérdéseket vetnek fel az emberben befelé. Erre maga a színésztársadalom is csak nehezen ad helyes egzisztenciális választ, mert ugye sok színészben és színésznőben ilyenkor kialakulnak nagyon súlyos pszichés problémák, gyógyszerfüggés és egyebek. Én ebbe nem voltam hajlandó bele menni, viszont úgy gondoltam, hogy ha így fel tudtam tenni a kérdést, akkor valahol meg tudom találni a választ rá, és erre a Zen egy nagyon jó környezet volt, van és lesz is.

Érdekes nálad is pont a színészettel kapcsolatban merült fel a ZEN... Nem tudom láttad-e a Heath Legdernek a Batman filmjét, amiben ő alakítja a Jokert?

Mivel annyit beszéltek róla ezért megnéztem, de nagyon-nagyon hátborzongató volt látni azt a válságot, amiről az imént is beszéltem. Heath Ledger játéka az átlag hollywoodi alakítás fölött volt messze, hiszen már abszolút nem lehetett látni a színész személyiségét a maszkja mögött, Heath Ledger valódi démonná vált a filmben.

Igen. De éppen neki volt egy olyan mondata a filmben, hogy: „Úgy nézek én ki, mint aki kalkulál? Félreismersz. Kocsik után rohanó kutya vagyok. Dunsztom sincs, mi lesz, ha ráugrok. Nem latolgatok, csinálom.” Ez nekem nagyon Zen volt.

Ez az egyébként, csak vedd ki a kocsikat kergető kutyát és maradjon meg a cselekvés, amit előbb utóbb sikerülhet ezt önzetlenné nemesíteni. Mert nagyon fontos a cselekvés iránya is! Ezért Szung Szán zen mester tanításában a „Just do it” mellett ugyanolyan erővel volt jelen az irányvétel kérdése is, angolul: „direction, direction, direcion!”

Szóval az irányvétel, a szándék és a motiváció nagyon fontos. Ha ez helyes, akkor a csak cselekvéssel nincs baj, ám ha nem, akkor a „csak cselekvés” nagyon hülye irányba el tudja vinni az embert, például kocsikat kerget kutyaként ahelyett, hogy valami magasabb rendű célt szolgálna…

Szóval ha "csak csinál", akkor még lehet az ember pszichopata is...

Lehet, mert nem tiszta az irányvétel, nem tiszta a szándék, és nem tiszta a motiváció. Az önreflexió hiánya, az semmi másra nem garancia, mint hogy az önképedet egy időre kikapcsolod, de ekkor viszont látni kell az ok és okozatiság működését. Hogy az adott tett például egy másik emberben mit okoz, vagy mik az egyéb következmények. Ezért csak felszínesen tűnhet a Jokeri kijelentés Zennek, a mélyszerkezete viszont már egészen téves, mert nem kapcsolódik mellé jó irányvétel.

„Vess el minden írást, de előbb olvass el minden írást!” /Taoista és Zen Buddhista mondás/

Milyen lenne a Zen oktatás?

Szerintem annyiban lenne más, hogy sokkal kisebb mértékben dolgozna előkészített anyaggal, és sokkal inkább a tanítványok kérdéseire igyekezne válaszolni. Persze ez sokkal nehezebb, hiszen ahhoz hogy válaszolj mások kérdéseire, sokkal nagyobb tárházat kell magadban fölhalmoznod, kialakítanod, mint pusztán leadni egy előre meghatározott tananyagot. De a kérdés-válasz alapú oktatásnak ugyanakkor rengeteg előnye van.

Megmozgatja a diákok fantáziáját, és mivel aktív tanulásra serkenti a fiatalokat, így megtanulhatják saját tudatuknak a működését. Persze lennének megtanulható toposzok, memoriterek, viszont ezekre is csak azért van szükség, hogy a létrejöjjön egy olyan dinamikus tudás, ami növeli az ő szellemi autonómiáját. Ez például összefügghet a Zen azon tanításával, hogy „láss a szemeddel, hallj a füleddel, érezz a szíveddel és gondolkodj az értelmeddel”, ami jócskán különbözik attól, hogy „hidd el amit mondok, vagy tanuld meg ezt a tankönyvet”. 

A koanokról tudnál még pár szót mondani?

A koanok olyan paradoxonok, melyek csak felsőbb osztályokban jelentkeznének csak, amikor a tanítvány már elég felnőtt ahhoz, hogy az ellentétek és paradoxonok ne dobják szét – tehát hogy fejlődést jelentsen, ne dezintegrációt. Először föl kell nőni és utána kell újra gyermekké lenni – ez egy nagyon fontos tanítás a legnagyobb nyugati bódhiszattvától:

„Bizony mondom néktek, ha nem lesztek gyermekek újra, nem fogtok tudni belépni a mennyek országába.” /Jézus/

Nem lehet gyermeknek maradni, föl kell nőni. Meg kell szerezni a tudást, önállóvá kell válni, de ezek után nagyon fontos, hogy haladjuk meg ezt is, haladjuk meg az önképet, a személyiséget és utána pedig éljük az életet egy megvilágosodottabb, önzetlenebb tudattal. Ám ha az alapokat nem tanulom meg, akkor nincs mit meghaladni, akkor gyermekké maradtam – nem alakult ki az autonómia, nem alakult ki az individuum és akkor iszonyúan veszélyes beleveszni a koan-gyakorlatokba.

Mondom ezt úgy, hogy tanítottam koan gyakorlatot 9-10 éves gyereknek, de nem a tanulmányai helyett, hanem mellett! És hiába voltak nagyon jók a 9-10 éves gyerekek koan megoldásai, csak hát nagyrészük mikor felnő, teljesen elfelejti őket. Viszont mikor már felnőtt, az élet sűrűjéből már azt meghaladó Zent kezd el gyakorolni, és akkor meglesz a koan-gyakorlat, amit már nem fog tudni elfelejteni. Tehát nem azt mondom, hogy végstádium, de olyasféle szellemiség, ahol már te strukturáltan megtanultál mindent, kialakult a saját szemléleted, individuumod, tehát nagyjából azt az életet éled amit szeretnél – és éppen ennek a meghaladására, hogy ez az élet ne zárjon be, erre kell a koan-gyakorlat.

Ha többet szeretnél megtudni a koanokról és a Chon An Sunim apát vezette

Eredeti Fény Zen közösségről, akkor kattints ide!

A koanok közül egy gyakran használt, örök darab:

Egyszer egy szerzetes odafordult Dzsódzsú zen mesterhez:
– Kérlek, taníts!
– Reggeliztél? – kérdezte vissza Dzsódzsú.
– Igen! – felelte a szerzetes.
– Akkor mosd el az evőcsészédet! – mondta Dzsódzsú
A szerzetes ezt hallva rögtön elérte a megvilágosodást.

1. Mit ért el a szerzetes?
2. Ha te lettél volna a szerzetes, mit mondtál volna ezután Dzsódzsúnak?